Történelmi háttér

1944-1945 során Magyarország csatatérré vált. A vörös hadsereg fokozatosan elfoglalta az egész országot, Budapestet pusztító ostrom után vették be. A vörös hadsereg felszabadító és egyben megszálló haderő volt, hiszen véget vetett a náci és nyilas uralomnak, ugyanakkor tömeges erőszakot követett el a civil lakosságon és nem válogattak a harci módszerekben. A háborút követően Magyarország a Szovjetunió érdekszférájában maradt, Moszkva támogatásával sztálinista rezsim került hatalomra. Az államszocializmus egészen 1989-es összeomlásáig, a rendszerváltásig fennmaradt. 

Kommunista totalitarizmus Magyarországon 

A második világháborút követően létrejött koalíciós rendszerben megindultak az igazoló eljárások és a háborús bűnösök perei. Rövid átmeneti időszak után Rákosi Mátyás pártfőtitkár vezetésével és Moszkva támogatásával a kommunisták átvették a hatalmat és totalitárius diktatúrát valósítottak meg. Maga Rákosi már 1945-ben meghatározó pozícióban volt, ugyanakkor a kibontakozó demokratikus és parlamentáris irányt csak 1948-ra tudták teljesen felszámolni. Ennek során lépésről lépésre kiiktatták azokat a pártokat, amelyek veszélyeztették egyeduralmukat. Végbement az ország szovjetizálása. Ennek legfőbb jellemzői az egypárt rendszer, a marxista-leninista ideológia egyeduralma, a gazdaság, kultúra és z oktatás államosítása, a nyilvánosság feletti teljes kontroll, a személyi kultusz, a titkos rendőrség (Államvédelmi Hatóság, ÁVH) uralma, a terror és megfélemlítés voltak. 1950 és 1953 között közel egymillió embert vontak ügyészi eljárás alá, 40 ezren voltak politikai okból bebörtönözve, illetve internálva, közel két és fél ezer családot pedig kitelepítettek Budapestről. A kiemelt koncepciós perek (pl. Mindszenty per, Rajk-per, „leleplezték” a rendszer ellenségeit, leszámolva a kommunista párton belüli riválisokkal is. 

Szellemi élet a Rákosi-rendszerben 

A háborús pusztítás és a holokauszt súlyosan megtépázta a magyar értelmiséget. A harcok lezártával megkezdődött az ország újjáépítése mind fizikai, mind szellemi téren. Nemcsak a hidakat kellett újra felépíteni, hanem egy új oktatási rendszert is. Utóbbit a kommunisták kezdettől fogva az elitcsere és káderképzés eszközének tekintették. Az iskolákat 1948-ban államosították, az egyházi ellenállást pedig erőszakkal leverték, amit Mindszenty József hercegprímás letartóztatása és életfogytiglani börtönbüntetése szimbolizált. A többi intézmény is hasonló sorsra jutott: feloszlatták a szegény paraszti sorból származó diákok ezreit tanító népi kollégiumokat és az elitképző Eötvös Collegiumot, majd megtörték a Magyar Tudományos Akadémia autonómiáját. Mire megkezdődött az új évtized, a teljes szellemi élet a pártállam birtokába került. „Vasfüggöny” ereszkedett le a nyugati határon, ami nem csak az utazást, hanem a szellemi hatások beáramlását is megakadályozta. Sokan, például Szent-Györgyi Albert, a pszichológusok közül például Harkai Schiller Pál, és a később Nobel-díjas Békésy György az emigrációt választották.

A felsőoktatásban is alapvető változások mentek végbe. Az „osztályidegen” és „reakciós” elemeket eltávolították, sőt, még a könyvtárban található lexikonokból is eltűntették a nem kívánatos könyveket és passzusokat. Minden egyetemen megjelentek a marxizmus-leninizmus tanszékek, míg például a pszichológiát „burzsoá tudománytalanságra” hivatkozva megszüntették. Az intézményi autonómiát szintén teljesen felszámolták, a rektorok és dékánok hatáskörét az egyetemi pártbizottságok vették át. Ezzel párhuzamosan az egyetemek száma néhány év alatt majdnem megduplázódott, a hallgatói létszám pedig másfélszeresére nőtt. Az osztályszármazás lényeges szemponttá vált a felvételi eljárásban. Kiemelkedő intézménynek számított a budapesti Pártfőiskola, ahol a jövő vezető kádereit képezték ki. A Révai József vezette kulturális forradalom igyekezett minden, a sztálinista ortodoxiától eltérő gondolkodót elhallgattatni, sikeresen. Ez az amúgy kifejezetten baloldali értelmiségre is vonatkozott, így került Kassák Lajos, Déry Tibor, Mérei Ferenc, vagy épp Lukács György is indexre. 

Az 1956-os forradalom

Sztálin 1953 márciusi halálát követően Rákosi pozíciója megrendült. A szintén kommunista Nagy Imre lett a miniszterelnök, aki reformlépéseket vezetett be: amnesztiát hirdetett, felszámolta az internálótáborokat (a szabadulóknak börtönbüntetés terhe mellett tilos volt beszélniük fogvatartásukról). Az újraszervezkedő értelmiség az Írószövetségbe tömörült. A párt napilapjának szerkesztőségét a reformisták vették át, megalakult a fiatalok vitaklubja, a Petőfi Kör. Rákosi igyekezett Nagy Imrét kiszorítani, így a társadalom többsége és a reformpárti értelmiség által támogatott irány megszakadt, ami jelentős részben vezetett az 1956-os forradalomhoz. 1956 nyarán Rákosi végleg kegyvesztetté vált Moszkvában. Helyébe Gerő Ernő lépett, az értelmiség viszont Nagy Imrét követelte vissza, aminek Rajk László október 6-iki újratemetésén megjelent több tízezres tömeg adott nyomatékot. A robbanásig feszült helyzet végül forradalomba torkollt, annak novemberi leverése pedig új fejezetet nyitott az ország és az értelmiség számára egyaránt. 

A Kádár-korszak: megtorlás, majd „puha diktatúra”

Kádár János, bár Nagy Imre mellett részt vett az októberi forradalom eseményeiben, végül mégis a szovjet intervenció oldalára állt, miután Moszkvában megbízták őt a forradalom leverése utáni rendcsinálás feladatával. Kádár a hatalmi konszolidációt a 60-as évek elejéig tartó kemény megtorlással érte el. 1958-ban megindult a Nagy Imre és társai ellen irányuló per, amelynek eredményeként Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst halálra ítélték, az ítéleket pedig végre is hajtották. 1963-ban amnesztiával szabadult az elítéltek egy része, azonban továbbra is folytatódtak az egyházpolitikai perek, tovább működött az ÁVH és a besúgó rendszer.

Kádár felismerte, hogy új alapokra kell helyezni a párt uralmát. Ennek érdekében kiegyezett a magyar társadalommal: az új mottó azt hirdette, hogy „aki nincs ellenünk, velünk van”. Az embereknek nem kellett feltétlenül kinyilvánítaniuk, hogy támogatják a pártot, elég volt, ha tartózkodtak az ellenállástól és a kritikától. Ennek fejében nyugalomban és viszonylagos jólétben élhettek. Korlátozva, de lehetővá vált a nyugatra történő utazás. A kulturális életet átható cenzúrát a „3T” jellemezte: a műveket és alkotásokat a Tiltott, Tűrt és Támogatott kategóriákba sorolták. Megszületett a sajátos, „gulyáskommunizmus”. Az autónak, balatoni víkendháznak vagy televíziónak azonban a második gazdaságban végzett súlyos önkizsákmányolás volt az ára. Nem véletlen tehát, hogy az alkoholizmus, a férfiak várható élettartamának csökkenése és az öngyilkosság is folyamatos társadalmi problémát jelentettek. 

A rendszerváltás

Az 1980-as évekre az államszocializmus meggyengült. Rendszerkritikus nézetek terjedtek az illegálisan terjesztett szamizdat irodalomban. Az életszínvonal fenntartása – a hatékonytalan államilag vezérelt gazdaság mellett – csak a nyugat felé való eladósodással volt fenntartható, ami államcsőd közeli helyzetet teremtett. A gazdasági nehézségekkel párhuzamosan formát öltött a szocialista rendszer politikai ellenzéke is. A döntő lökést a Szovjetúnióbeli változások hozták. Mihail Gorbacsov szovjet pártfőtitkár 1985-től mélyreható reformokat vezetett be, ez a folyamat azonban már a Szovjetúnió széteséséhez vezetett. Magyarországon ez megnyitotta az utat a békés rendszerváltás felé. Az évtized végére sorra alakultak a pártok, megtörve az állampárt egyeduralmát. Az idős Kádárt 1988-ban leváltották. Egy évvel később, Nagy Imre újratemetése napján halt meg, ami a magyar történelem egyik szimbolikus véletlene. Ekkor a rendszerváltás már megállíthatatlan folyamat volt, ami az 1990-ben tartott demokratikus választás pecsételt meg.

Felhasznált irodalom

Bihari Mihály: Magyar politika, 1944-2004. Politikai és hatalmi viszonyok. Osiris, 2005. 

Földes György: Ívek és töréspontok. Gazdaság, politika és ideológia 1945 után. Napvilág, 2018. 

Gyarmati György: A Rákosi-korszak. Rendszerváltó fordulatok évtizede Magyarországon, 1945-1956. MTA doktori értekezés, 2010. 

Rainer M. János: Bevezetés a Kádárizmusba. L’Harmattan, 2011. 

Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris, 2010.