Történelmi háttér

A Monarchia trónörökösét, Ferenc Ferdinánd főherceget 1914. június 28-án meggyilkolták Szarajevóban. Augusztusra Európa fegyverben állt. Megkezdődött a világ első totális modern háborúja. A központi hatalmak, az antant és szövetségeseik 20 millió katonát mozgósítottak a háború első hónapjában. Bár a fővárosok utcáin éljenző tömegek lelkesedtek a gyors és döntő győzelem reményében, az optimizmus gyorsan elillant, amint a katonák ezrével kezdtek hullani az első csatákat követően. Európa lakosságának, a politikai és katonai vezetőkkel együtt rá kellett döbbennie, hogy ez a konfliktus új fejezetet nyitott a történelemben. Ebből 1914-ben még csak halvány körvonalak látszódtak. De mire elhallgattak a fegyverek, Európa egészen más lett, mint négy évvel korábban volt. A háború tüze felemésztette Közép -és Kelet-Európa történelmi államait. Öröksége a gyűlölet, az erőszak, és végső soron egy újabb, még pusztítóbb világégés volt. Magyarország számára az 1914 és 1920 közötti időszak minden bizonnyal történelmének egyik legdrámaibb fejezetét jelentette. Ezen belül is a Tanácsköztársaság és Trianon olyan fordulópontot jelentettek, amelyek nagyban meghatározták a történelmi folyamatok további útját.

A Magyar Királyság a Nagy Világégés tüzében

A Magyar Királyság területéről négy év alatt közel 3,5 millió katonát mozgósítottak, ami a teljes lakosság közel ötödét jelentette. Ebből 661 000 volt a hősi halottak száma. A sebesülteké, eltűnteké és hadifoglyoké több, mint kétszer ennyi. Európa szerte a legnagyobb vérveszteséget a fiatal, 18-35 év közti férfiak szenvedték el: apák, fiúk, férjek teljes generációja sosem tért haza vagy éppen fizikai-mentális hadirokkantként. Az első világháború soha nem látott mértékben vonta be a hátországokat a küzdelembe. Budapesten már 1915-ben hosszú sorokban álltak az emberek az élelmiszerboltok előtt, kezükben jeggyel, a fejadagok kiváltására várva. Egyre gyakrabban fordultak elő zavargások, éhséglázadások, antiszemita megnyilvánulások. 1918. közepére a hátország és a hadsereg is felélték utolsó tartalékaiakat, a dualista állam a végkimerüléshez érkezett. Nehezítette a helyzetet a világjárványt okozó spanyolnátha terjedése. Novemberre az első világháború véget ért, de Európa korántsem mondhatott végső búcsút a fegyvereknek. 

Összeomlás és őszirózsás forradalom 

1918. október 28-30. közt a budapesti utcákon tömegtüntetések zajlottak le: a nép a háborúval korán szembe helyezkedő Károlyi Mihályt, a parlamenti ellenzék vezetőjét kívánta miniszterelnöknek. Ezzel párhuzamosan megindult a Monarchia államszerkezetének felbomlása. 1918. októberében kikiáltották a csehszlovák állam létrejöttét. A következő hetekben a horvátok, szerbek, románok, erdélyi szászok és ruszinok deklarálták elszakadásukat – az ezeréves történelmi magyar állam de facto nem létezett többé. 

Budapesten győzött az őszirózsás forradalom: az uralkodó, IV. Károly, október 31-én kinevezte Károlyit miniszterelnökké. Ugyanezen a napon ismeretlen tettesek meggyilkolták a háborús felelőssé kikiáltott Tisza Istvánt. Károlyi személye körül törékeny nemzeti konszenzus alakult ki a liberális – nacionalista, valamint az internacionalista, szocialista elveket valló pártok és értelmiségi polgári radikálisok részvételével. Céljaik közt szerepelt az általános, nőkre is kiterjedő és titkos választójog bevezetése, a sajtócenzúra eltörlése, a gyülekezés szabadsága, földosztás és különböző szociális intézkedések. A Károlyi-kormány legitimációja a magyar királytól eredt, a politikai elit többsége parlamentáris monarchiában gondolkodott. A következő két hétben az események mégis odavezettek, hogy novemberben Budapesten kikiáltották a Magyar Népköztársaságot. 

A Tanácsköztársaság 133 napja

Károlyinak 1918. október 31. és 1919. március 21. között lehetetlen helyzetet kellett kezelnie. Megérkezett a világszerte 20-100 millió áldozatot követelő spanyolnátha, miközben az ország cseh, román és szerb-francia megszállás alá került. Megindult a menekülthullám a megszállt területek felől. A független Magyarország létrejöttét az antant nem ismerte el, a gazdasági helyzet tovább romlott, a hadsereget képtelenség volt leszerelni, a rendfenntartás sok helyen megszűnt, a közigazgatás pedig az ország jelentős részében felbomlott. A magyar állam teljes káoszba süllyedt. A koalíció egységét az ország védelmét követelő jobboldali csoportok és a Kun Béla vezette kommunisták tovább bontották. Az új rendszer népszerűsége hamar szertefoszlott. A wilsoni pontokra és antantbarátságra épülő külpolitika kudarcba fulladt, mivel a kijelölt demarkációs vonalakat csak a magyar fél tartotta be. Nyilvánvalóvá vált, hogy a megszállás nem ideiglenes és Magyarország semmi jóra nem számíthat a békekonferencián. 

Károlyi az egyetlen megoldást abban látta, hogy a tömegbázissal rendelkező szociáldemokraták vegyék át a hatalmat. Így lett volna lehetőség felvenni a kapcsolatot a Lenin vezette Szovjet-Oroszországgal, mivel a sikeres ellenállás csak nagyhatalmi támogatással lett volna elképzelhető. A szociáldemokraták elfogadták a kormányalakítást, ugyanakkor a Leninnel való szövetség érdekében Károlyi tudta nélkül kiegyeztek az amúgy börtönben ülő kommunistákkal. A két párt egyesült, s bár Kun Béla elenyésző támogatottságot élvezett, a következő hónapokban mégis ő ragadta magához az irányítást. „A tanácskormány nemzeti pánikhangulatból jött létre” – magyarázta később a szociáldemokraták döntését a párt meghatározó alakja, Kunfi Zsigmond. 

1919. március 22-ére virradva Budapest épületein vörös zászlók lobogtak, a falakon a „Mindenkihez” című kiáltvány hirdette a proletárdiktatúrát: Szovjet-Oroszország után létrejött a világ második bolsevik állama, a magyar Tanácsköztársaság. Bevezették a statáriumot, forradalmi erőszakot hirdettek és megkezdődött az ország szovjet mintájú átrendezése: államosították a gyárakat, bankokat, iskolákat, kórházakat, lakóépületeket és a földeket. A parasztság követelése ellenére a földosztás helyett a kollektivizációt tűzték ki célul. A szegényebb rétegek és a munkásság érdekében szociálpolitikai és gyermekjóléti rendeleteket hoztak (többek között: 8 órás munkaidő, gyermekmunka betiltása, proletárcsaládok beköltöztetése polgári családok lakásaiba, munkásnyaraltatás). 

A tanácskormány mögött felvonult a magyar értelmiség színe java: Babits, Kosztolányi, Móricz, Kassák, Márai, Gárdonyi, Karinthy és sokan mások. A forradalmi kormány kultúrpolitikájának irányításában jelentős szerepet kapott Lukács György filozófus. Az oktatásügyben szintén keveredtek az indokolt és előremutató törekvések (például az iskolarendszer általános reformjának terve, a modern szellemi irányzatokra való nyitottság) a realitásoktól elrugaszkodott, erőszakosan radikális lépésekkel (az egyetemi autonómia megszűntetése, a marxista ideológia egyeduralomra törése, a „klerikalizmus” elleni harc, a „burzsoá” és „reakciós” professzorok elbocsátása). A forradalmi terror a Cserny József, Szamuely Tibor és Korvin Ottó vezette osztagok hatáskörébe került. A vörösterror körülbelül 600 halálos áldozattal járt, a túszul ejtettek száma pedig 1400-ra tehető. Ahogy Hatos Pál írja: „a bolsevizmus nemcsak technika volt, hanem egy sajátos „erőszakvallás”, amely arról szólt, hogyan kell a dühből és frusztrációból fakadó elementáris indulatokat a jövő tökéletes társadalma iránti felfokozott várakozással keverni”. 

A Tanácskormány bukása és az ellenforradalomi terror 

A proletárdiktatúra bukása elkerülhetetlen volt. A parasztság földosztást követelt, az értelmiség jelentős része kiábrándult az erőszakos anarchiát látva, de még a munkásság is sztrájkolni kezdett. A vörös hadsereg kísérletet tett az ország területének védelmére, de a júniusi – júliusi sikerek dacára a román túlerővel szemben nem volt esély. Augusztus 1-én a tanácskormány lemondott, a vezetőség elmenekült, a népbiztosok döntő többsége elkerülte a számonkérést. Budapesten a Peidl Gyula vezette szakszervezeti kormány várta a román csapatok érkezését. 

A háborús brutalizáció persze nem korlátozódott se Magyarországra, se a vörösterrorra. Kisebb vagy nagyobb mértékben, de az állami és paramilitáris erőszak általános európai jelenség volt a háború utáni években. Vörös -és fehérterror egymást váltva vagy éppen párhuzamosan bontakozott ki szerte a kontinensen. A magyarországi ellenforradalmi erők a hadsereg és az ország felbomlása mögött hangsúlyozottan a forradalmi mozgalmak, azon belül is a zsidók és kommunisták szerepét hangsúlyozták. A Lehár Antal, Héjjas Iván és Prónay Pál vezette szabadcsapatok megtorló hadjáratainak sok száz ártatlan civil esett áldozatául. A fehérterror kezdetben Szegeden bontakozott ki, ahol az ellenkormány szervezkedett a Tanácsköztársaság megdöntésére. Itt fogalmazódott meg a „szegedi gondolat”, az ellenforradalom ideológiai magja (antikommunizmus, nacionalizmus, antiszemitizmus). Innen vonult Siófokra az ellenkormány magát önállósító hadügyminisztere, Horthy Miklós – ezzel a megtorló akciók a Dunántúlon is elterjedtek. A fehérterror 1000-2000 közti halálos áldozatot követelt Magyarországon. 

1919. augusztus 10-én a Vallás és Közoktatásügyi Miniszter a Tanácsköztársaság minden közoktatásügyi rendelkezését érvénytelenítette. Fegyelmi eljárások indultak, a proletárdiktatúra művelődéspolitikájának megvalósításában résztvevő személyeknek igazolni kellett tevékenységüket. Sokakat félreállítottak, nyugdíjaztak. 

Trianon

Horthy Miklós fehérlovas bevonulása a románok által elhagyott Budapestre 1919. november 16-án a konszolidáció kezdetét jelentette. Ekkorra az általa vezetett Nemzeti Hadsereg messze a legnagyobb politikai tényezővé léptette elő, így a konzervatívok (pl. Bethlen István, Batthyány Tivadar, Andrássy Gyula) nem láttak más módot, mint beállni a tengernagy mögé. Segítette Horthy pozícióját az is, hogy elnyerte az antant misszió képviselője, Sir George Russell Clerk rokonszenvét. Miután Horthy biztosította a konzervatív arisztokráciát és Clerk-et, hogy beszünteti az erőszakot („Pogrom nem lesz! De néhányan fürödni fognak!” – jelentette ki a budapesti bevonulás előtt), megnyílt az út a főváros visszavételéhez, az ország feletti politikai hatalom megszerzéséhez. November 24-én megalakult az új koalíciós kormány, a több, mint egy éve létező független Magyarország első nemzetközileg elismert kormányaként. December 1-én Magyarország meghívót kapott a 11 hónapja ülésező békekonferenciára. 

A háborúért a történelmi Magyarország államiságával fizetett. Amikor eljött az idő a békekonferencián való megjelenésre, már nem volt kérdés az ország felosztása. Prágából az ország teljes északi részét, Bukarestből a keletit, Belgrádból pedig a délit követelték. Még Ausztria is bejelentkezett a határmenti területekért, amit az egyedüliként kierőszakolt soproni népszavazás miatt kisebb mértékben, de megkapott. Mivel az elcsatolandó területek ekkor már rég az utódállamok birtokában voltak, a magyar kormánynak nem voltak illúziói a békefeltételek súlyosságáról. A békedelegáció 1920. januárjában indult a Keleti pályaudvarról, Apponyi Albert vezetésével. A vártnál is súlyosabb békefeltételeket nem sokkal az érkezés után megkapták. Apponyi híres beszéde, mely a történelmi Magyarország utolsó védekezési kísérlete volt, bár több jelenlévőt is meghatott, a helyzeten nem tudott változtatni. Alá kellett írni a békediktátumot, amely elszakította az ország területének és lakosságának kétharmadát (a 21 milliós lakosságból 7,615 millióra csökkent). 3,3 millió magyar vált egy tollvonással idegen ország lakójává úgy, hogy többségük zárt tömbben, közvetlenül az új határok mentén ragadt. A dokumentumot 1920. június 4-én írta alá a két megbízott, majd szó nélkül távoztak. 

A trianoni békediktátum kilátástalan gazdasági és társadalmi helyzetet teremtett, amit tetézett, hogy a beálló tél különösen kemény volt. Az élelmiszer és tüzelő hiányában a nélkülözés mértéke rendkívüli volt. A helyzetet súlyosbította az elszakított országrészekből beáramló több mint 350 ezer – többnyire értelmiségi közalkalmazott – menekültek, akiket hazájuk elhagyására kényszerítettek az új hatalmak, és akik gyakran családostul évekig vasúti vagonokban kaptak elhelyezést. 

Összességében azonban lezárult az 1914-20 közti hat év súlyos megpróbáltatásainak sorozata, és az immár független Magyarország nekiláthatott, hogy talpon maradásának feltételeit megteremtse és beilleszkedjen az új Európába. 

Kivándorlási hullámok

Az első nagy kivándorlási hullám 1880 után indult el és az I. világháborúig tartott. Több mint egy millió, a hazai szegénységtől menekülő, többnyire falusi nincstelen keresett jobb megélhetést Amerikában. A Tanácsköztársaság bukása után közvetlenül a baloldali érzelműek hagyták el az országot, politikai menekültként. A numerus clausus és az antiszemitizmus felerősödése miatt a 20-as években több kiemelkedő tehetségű fiatal zsidó származású értelmiségi hagyta el az országot, akik azután külföldön szereztek világhírnevet, köztük például Polányi Mihály, Szilárd Leó, Wigner Jenő, Teller Ede és Neumann János. 

Felhasznált irodalom

Alexander Watson: Acélgyűrű. Németország és az Osztrák-Magyar Monarchia az első világháborúban (1914-1918). Park, 2016.

Bihari Péter: Lövészárkok a hátországban. Középosztály, zsidókérdés, antiszemitizmus az első világháború Magyarországán. Napvilág, 2008. 

Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Osiris, 2001. 

Hatos Pál: Rosszfiúk világforradalma. Az 1919-es Magyarországi Tanácsköztársaság története. Jaffa, 2021. 

Révész Tamás: Nem akartak katonát látni? A magyar állam és hadserege 1918-1919-ben. Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézet, 2020. 

Tomka Béla (szerk.): Az első világháború következményei Magyarországon. Országgyűlés Hivatala, 2015. 

Laura Fermi: Illustrious immigrants. 2nd Ed. The Intellectual Migration from Europe 1930/41. Plunkett Lake Press, 2021.