Történelmi háttér
I.
Magyarország a Monarchia keretében – fejlődés az első világháborúig
Az Osztrák-Magyar Monarchia 1867-es létrejötte új korszakot nyitott a magyar történelemben. A kiegyezés fél évszázadon keresztül stabilan működő rendszert teremtett, a visszanyert széles körű nemzeti önrendelkezés lehetővé tette Magyarország gyors és mélyreható fejlődését. Kibontakozott a polgárosodás és a modernizáció egy újabb fázisa, mely lefektette a modern magyar állam alapjait. Az új államformáció dualista mivoltában és vallási – nemzeti sokszínűségében önálló jelenséget alkotott Európában. A Monarchia Európa harmadik legnépesebb, és második legnagyobb méretű állama volt. A soknemzetiségű államszövetséget a Habsburg dinasztia, és élén a császár, Ferenc József tartotta össze, így nem véletlen, hogy a nemzetállamok születésének korában merő létezését is anakronizmusnak mondták. Ezzel együtt ez az időszak joggal él úgy a magyar nemzeti emlékezetben, mint a felemelkedés korszaka. Különösen tragikus, hogy mindezt gerincbe törte az első világháború.
Modernizáció és társadalmi konfliktusok
1867-ben az ország lakosságának 75%-a mezőgazdaságban dolgozott. Bár ez az arány a következő negyven évben csak 10%-kal csökkent, mégis jelentős változások következtek be. A városokban megjelent a füstöt ömlesztő gyárkémények sokasága, az ország területét behálózták a vasúti sínek. Európai szinten is kiemelkedő méretű folyószabályzások formálták át az évezredes tájképet. A tőkés piacgazdaság térnyerése mozgásba hozta az országot: egyre többen telepedtek le a városokban. Megszületett a főleg kereskedőkből, ipari vállalkozókból és bankárokból álló nagypolgárság, mely többségében zsidó származású volt és Budapesten élt. Mivel a magyar főváros a Monarchia legnagyobb ipari centrumává vált, a nagyüzemi munkásság jelentős része is itt koncentrálódott.
A dualizmus kori magyar társadalom sajátos ellentmondást hordozott: párhuzamosan léteztek a még rendi eredetű és a modernitás által életre hívott rétegek. Ez a helyzet jelentős konfliktusforrás volt, például az ország földbirtokállományán a néhány ezer fős történelmi arisztokrácia és a sok milliós parasztság osztozott, fele-fele arányban. Szembeötlő volt a nagypolgárság és a megszülető városi proletariátus életszínvonalának eltérése is. Előbbi roppant vagyonokkal és gazdasági hatalommal rendelkezett, kastélyt és előkelő bérházat tartott fenn, és bár közvetlen módon, de ráhatással volt a mindenkori politikára. Egy átlagos munkáscsaládban ugyanakkor jellemző volt a nők és a nagyobb gyerekek munkába állása, mivel a létminimumot sok esetben csak így tudták biztosítani. Sokan nyomorban éltek. Súlyos problémát okozott a szegénységben élő gyermekek helyzete.
Budapest világvárossá fejlődése
Buda, Óbuda és Pest egyesülését követően (1873) Budapest óriási fejlődésnek indult, lakossága 700 000 főre volt tehető. A városképet máig meghatározó magán- és középítkezések indultak (többek között: hidak, Parlament, Operaház, Műegyetem, Nyugati pályaudvar, a kontinensen első földalatti). A város külföldön is híres volt kávéházairól, gyógyfürdőiről, kulturális életéről, szórakozóhelyeiről. Az 1896-ban megrendezett Milleneumi Kiállításra látogatók tömegei érkeztek az ország ezeréves történelmének ünneplésére.
Az oktatásügy reformerei: Eötvös és Trefort
A magyarországi közművelődés fejlődése összeforrt Eötvös József nevével. A báró már 1848-ban is a kultuszminiszteri tárcát igazgatta, majd 1867-ben ismét szerepet vállalt a Monarchia első magyar kormányában. A helyzet aggasztó volt: a lakosság túlnyomó többsége nem tudott írni-olvasni, a gimnáziumok száma nem érte el a 150-et, az országban egyetlen egyetem működött, a fővárosban. Ennek a megváltoztatását célozta meg Eötvös, kezdve az 1868. évi népnevelési törvénnyel. A törvény szerint minden községben, ahol volt elég tanköteles gyermek, kötelező lett felekezeti vagy állami népiskolát létrehozni. Iskolát még magánszemélyek is alapíthattak, az oktatás nyelvét szabadon meghatározva. Eötvös munkássága rendkívül előrelátó volt, hiszen a kötelező elemi iskola még Nyugat-Európában sem volt általános. Az 1868-as törvény olyan folyamatot indított el, mely a következő évtizedekben érezhetően javította az ország művelődési viszonyait.
Már Eötvös alatt elkezdődött az egyetemek fejlődése, ami folytatódott a kor másik nagy művelődéspolitikusa, Trefort Ágoston miniszterségével. 1872-ben Kolozsváron megalakult az ország második egyeteme, mely hamar elismert intézménnyé vált a régióban. A pesti egyetemből kiváló Műegyetem szintén figyelemre méltó pályát futott be: a század végére hallgatói létszámát tekintve a világ harmadik legnagyobb műszaki egyetemévé vált. Trefort több, mint 15 éves miniszteri pályafutása során a polgári közoktatás is rendületlenül haladt az Eötvös által kijelölt úton. Kiemelkedő az 1883-as középiskolai törvény, mely egységesítette a közoktatási rendszert és többek közt bevezette az érettségit. A gimnáziumokban gyakran kiváló tudósok tanítottak.
Tudomány, művészet
Nem véletlen, hogy a 19. század végének, 20. század elejének jelentős mérnök-feltalálói között magyar neveket is találunk. A kor nagy újításának, az elektromosságnak a mindennapi életben történő alkalmazását magyar tudósok is segítették. Néhányat említve: Bánki Donát, a robbanómotorhoz szükséges karburátor feltalálója, Jedlik Ányos, aki az elsők között villanymotort és áramfejlesztőt szerkesztett, Kandó Kálmán, a villanymozdony feltalálója, Puskás Tivadar, a telefonközpont egyik feltalálója.
A nemzetközi szintű eredmények nagy része az egyetemi intézetekben született, a tudományos élet erőit azonban a Magyar Tudományos Akadémia fogta össze, bár jelentősebb anyagi eszközök híján. A dualizmus évtizedeiben az Akadémia elnökei (Eötvös József, Lónyay Menyhért, Trefort Ágoston, Eötvös Loránd, Berzeviczy Albert) miniszteri posztokat is betöltöttek.
A művészeti élet pezsgett, művészeti intézmények és társaságok szerveződtek. Erkel Ferenc és Liszt Ferenc neve fémjelezte a zenei életet. A festészetben Lotz Károly, Székely Bertalan, Benczúr Gyula volt kiemelkedő. Az építészetben magas színvonalon jelentkezett a szecesszió.
A zsidóság helyzete és az új eszmeáramlatok
A magyar gazdasági fejlődés sajátossága, hogy a 19. század második felében kibontakozó kapitalizmus mögött óriási mértékben az asszimilálódott nagyvárosi zsidó családok álltak (például a Hatvany-Deutsch, Weiss, Ganz és Goldberger családok). A galíciai zsidóság tömeges bevándorlása a 19. század derekán zajlott le, és a betelepülőknek fontos szerepük volt az urbanizációs folyamatban. 1910-re a zsidó lakosság fele a városokban élt, míg a fővárosi lakók majdnem negyede volt izraelita – mindkettő kiemelkedően magas arány. Ugyanakkor a zsidóságon belül is nagy volt a differenciálódás: az asszimilálódó városi nagypolgárság mellett ott voltak a hagyományos ortodox közösségek. Az új keretekhez a zsidóság rendkívül sikeresen tudott alkalmazkodni. Megszületett az a felülreprezentáció, főleg a gazdasági és értelmiségi pályákon, ami a közgondolkodásban elvetette a „zsidókérdés” magját. Ez a probléma, amely egészen a második világháború utánig meghatározta a magyar közéletet, több elemből állt: évszázados előítéletekből (lásd például: tiszaeszlári vérvád), tévhitekből (folyamatos zsidó bevándorlás), és asszimilációs problémákból, hiszen az ortodox zsidóság nagy részt idegen szokásokat gyakorolt és elkülönülten élt. Leginkább azonban mégis a zsidóság modern és jövedelmező szektorokban elfoglalt domináns helyzetére volt reakció. Az 1880-as évekre az antiszemitizmus beszivárgott a politikába (ekkor még kevés sikerrel). A zsidóság rendkívüli mértékben magyarosodott, és már az 1848-49-es szabadságharcban is kivette a részét. Ennek ellenére jellemző volt a társadalmi elutasítottság: az arisztokrácia látványosan elzárkózott a vagyoni szintben hasonló zsidó nagypolgárság elől, a keresztény középosztály az egzisztenciáját féltette, míg az alsó rétegek a zsidó gyárosban, kisiparosban, boltosban és hitelezőben a kizsákmányolót látták.
Baloldali eszmeáramlatok
A századforduló idejére Magyarországon is megerősödtek a baloldali eszmeáramlatok. Ezt jelezte az Magyarországi Szociáldemokrata Párt 1890-ben történt megalakulása, mely hamarosan több tízezres tömegfelvonulásokat szervezett Budapest utcáin. A polgári radikálisok csak 1914-ben alakultak párttá, programjuk fő pontjai az akkor szélsőségesnek számító demokratizmus felé mutattak, ugyanakkor társadalmi támogatottságuk csekély maradt. A szociáldemokrácia és a polgári radikalizmus meggyökeresedésében jelentős szerepet játszott a fiatal városi értelmiségiek egy újgenerációs csoportja. Az 1900-as években megszervezték főbb fórumaikat, például a Galilei Kört, a Huszadik Század és a Nyugat című folyóiratokat. A baloldali progresszív eszmék képviselői között Magyarországon is felülreprezentáltak voltak a zsidó származású személyek, melynek az első világháború utáni időszakban lett komoly következménye.
Az intézményrendszer és az alkalmazott pszichológia megerősödése
Az I. világháborút követő talpra állás során a pszichológia összességében is jelentős fejlődésen ment át. A harmincas évek oktatási – kulturális – tudományos fejlődését nagyban előmozdította az állami beavatkozás, amelyet Klebelsberg Kuno kultuszminiszter programja valósított meg. Kezdeményezésére 3500 új tanterem épült 5 év alatt vidéken az analfabetizmus felszámolására, Európa -szerte magyar kulturális intézetek jöttek létre, és külföldi tudományos ösztöndíjat vezettek be, amelynek segítségével nagy számban mentek tanulmányútra magyar fiatal tudósok a legjobb külföldi egyetemekre. Klebelsberg a gyermektanulmányozást is pártolta, ez azonban egyre inkább az intézményesülő pszichológia és pszichoterápia állami és magán kezdeményezéseihez kapcsolva működött. Reformiskolák is működtek (például Domonkosné Löllbach Emma Új Iskolája, a szegedi Cselekvés Iskolája). 1928-ban megalakult a Magyar Psychologiai Társaság és elindult folyóirata, a Magyar Psychologiai Szemle. Mindkét vonatkozásban meghatározó szerepe volt az alapító Ranschburg Pálnak és tanítványainak. A Társaság és a Szemle törekvése az volt, hogy elősegítse a pszichológia önálló tudományként való elismerését, előmozdítsa a pszichológia professzionalizálódását és kiterjesztését az olyan a gyakorlati területekre, mint például a nevelési és pályaválasztási tanácsadás, a képesség- és alkalmasság-vizsgálatok, a lelki- és ideggondozás, a mentálhigiéne, és a fogyatékos gyermekek nevelése. Az 1927-ben létrejött Magyar Individuálpszichológiai Egyesület szintén foglalkozott nevelésügyi kérdésekkel és tanácsadó hálózatot tartott fenn szülők számára a Gyermekvédő Liga keretében. 1931-ben a Ranschburg tanítvány Schnell János vezetésével megalakult az Állami Gyógypedagógiai Nevelési Tanácsadó. “Pszichotechnikai” laboratóriumok jöttek létre gyárakban és a hadseregben is, ahol elsősorban képességméréssel foglalkoztak a szakemberek. Az expanzió fokozatosan kiterjedt a gyakorlati területekre (nevelési és pályaválasztási tanácsadás, lelki- és ideggondozás, mentálhigiéne, fogyatékos gyermekek nevelése, képesség- és alkalmasság-vizsgálatok, ipari-, katonai, kereskedelmi- és reklámpszichológia), valamint az egyetemi, képzési és kutatási szférára. A korszak egészében érezhető volt a legnagyobb tekintélyű tudós, Ranschburg Pál jelenléte, amely érvényesült a kísérleti pszichológia, a gyógypedagógia és a gyermekpszichiátria területén.Pszichológia a budapesti és a vidéki egyetemeken
A trianoni területelcsatolások következtében Magyarország elvesztette a magyar tudományban és művelődésben nagy szerepet játszó kolozsvári, és az alig négy évig működni tudó új pozsonyi tudományegyetemet. A felsőoktatási intézményrendszert át kellett szervezni, ami rövid idő alatt sikerült. Megindult a vidéki egyetemek helyzetének megszilárdítása. Az elveszített kolozsvári egyetem Szegedre költözött, és itt 1929-ben megalakult az ország első tartósan és sikeresen működő egyetemi lélektani intézete Várkonyi Hildebrand Dezső vezetésével. A lélektan megerősödött a debreceni és a pécsi egyetemeken is. A budapesti egyetemen Kornis Gyula a filozófiai tanszék keretein belül létrehozott egy lélektani szemináriumot. 1936-ban ennek vezetője lett Harkai Schiller Pál – ezzel megvalósult a budapesti Pázmány Péter Egyetemen a Révész Gézával induló, első világháború-végi kezdeményezés egy kísérleti lélektani tanszék felállítására.Az eugenika mint nézőpont és vita téma megjelenése
A két világháború között fontos kérdés volt a „neurotikus gyerekek”, az elmebetegek és a deviánsok helyzete. A magyar szakemberekre is hatással volt a nyugaton terjedő és egymással összekapcsolódó mentálhigiénés és eugenikai mozgalom. Magyarországon is sokan sürgették a nyugaton terjedő reformokat. Egyszerre volt napirenden az elmebetegségek emberséges kezelésének szükségessége, a környezeti – társadalmi gyökerek feltárása, és az örökletesség kutatása. A skandináv országokban és az Egyesült Államokban bevezetett sterilizációs gyakorlatnak Magyarországon is voltak szószólói, ilyen intézkedések bevezetésére azonban Magyarországon nem került sor.
Felhasznált irodalom
Fónagy Zoltán: Modernizáció és polgárosodás. Magyarország története 1849-1914-ig. Csokonai, 2001.
Gazda István: Magyar tudománytörténet. A reáltudományok területén magyar kutatók által 1945 előtt elért kiemelkedő eredményekből. A Magyar Tudománytörténeti Intézet tudományos közleményei, 118 . Magyar Tudománytörténeti Intézet, 2013.
Gergely András (szerk.): Magyarország története a 19. században. Osiris, 2005.
Gyurgyák János: A zsidókérdés Magyarországon. Osiris, 2001.
Hanák Péter: Magyarország a Monarchiában. Tanulmányok. Gondolat, 1975.